Én nem tudom, mi van vele, de már szinte lehetetlen együtt élnünk. Tegnap nagyon kivolt, és leverte a kispolcról a sminkjeimet, leszedte a tükröt.
Csak áldani tudom a sorsot, hogy telt az önuralmából annyira, hogy nem törte össze. (megölt volna.)
De szerencsére lerántotta a törülközőmet is, így a parfümös üvegcsém arra esett - és nem tört össze. A rúzsom tört el, az a csempére esett. De, különben is, akinek ilyen fehér a bőre, csak ne rúzsozzon.
A leginkább az fáj, hogy miért az én cuccaim - persze, adott volt, hiszen egy fürdőszobát használunk, de akkor is.
Ráadásul, tudom, hogy nem velem van baja. Még áttételesen sem.
Félek - tudom, milyen önző ez a félelem is - de félek, hogy ki vigyáz rám, ha ő is ennyire lebetegszik.
Őrizni kell engem, mint valami lángot.
(Most lépett be hozzám. Kicsit összetakarított. Bocsánatot kért.
-Szétszóródott a szemhéjfestéked is. Majd veszek helyette újat. Kéket.)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése