Most már nekem is kijár egy napfelkelte. Meg kéne már születnem, nagyon. Rosszul viselem a bezártságot. És, azért is ki akarok szabadulni, mert kényszeresen keresem Pétert. Persze, tudom, hogy nem lenne se a nagyonenyém fák alatt, se a vasútállomás mögött, se a virágillatoknál, de olyan jól esik elképzelni, hogy hátha ott van, elhinni, hogy amikor nem vagyok ott, ő ott jár. Olyan jó lenne azt hinni, hogy szeret, hogy van, hogy nekem is van.
Hát, ez már a múlt. Most egy újjászületés jön.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése